Amíg valaki őrzi, hogy kik vagyunk valójában, nem vagyunk elveszve.

Egy átlagos munkanapon történt, amikor egy, a 80-as éveiben járó úriember sietősen besétált a kórházi
váróba. Én láttam el, és a kivizsgálása közben rákérdeztem, hogy siet-e valahova. Az idősek otthonába
tartott, hogy megreggelizhessen az Alzheimer-kórban szenvedő feleségével. Arra gondoltam, hogy
biztosan attól fél, hogy a felesége ideges lesz, ha elkésik. De a férfi a következőt válaszolta: 
– A feleségem már nem tudja, ki vagyok. Öt éve nem ismer fel. –

Annyira meglepődtem, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam. Megkérdeztem, hogy miért tartja ilyen
fontosnak, hogy minden nap a feleségével reggelizzen, ha a nő már fel sem ismeri. 

– Lehet, hogy ő már nem ismer fel engem. Én viszont pontosan tudom, hogy ő kicsoda. – válaszolta
belső bizonyossággal a férfi.
Elgondolkodtam, és felismertem az igazi szeretet természetét: elfogadni azt, ami épp most van, ami
volt, ami lesz…és azt, ami már soha nem lesz. 

Van olyan ember, aki a párját választja a körülményektől függetlenül. Létezik. Amikor párt
választunk, nem tudjuk, hogy milyen hullámvasútra jelentkezünk, milyen személyre szabott
nehézségekkel fog dobálni az élet – most már kettőnket, együtt -, ha a szeretet igazi azonban
akkor sem lennénk máshol, ha az itt és most embertpróbáló és kilátástalan.

Van, aki nem hagyja el a fedélzetet, ha süllyed a hajó, hanem inkább kihozza belőle a legjobbat, mert
belül tudja, hogy a másik a ráncok alatt, az emlékezetkiesés alatt, a magatehetetlenség alatt kicsoda.
Ő nem a körülményei, vagy az élet ráaggatott állapota, hanem emberi testet öltött lélek. A test
pedig változik, megszűnik, a lélek viszont örök.

Ahogy a valódi lelki kapcsolat is az: örök.

Forrás: She doesn’t know me, but i still know who she is