Amíg valaki őrzi, hogy kik vagyunk valójában, nem vagyunk elveszve.

Egy átlagos munkanapon történt, amikor egy, a 80-as éveiben járó úriember sietősen besétált a kórházi váróba. Én láttam el, és a kivizsgálása közben rákérdeztem, hogy siet-e valahova. Az idősek otthonába tartott, hogy megreggelizhessen az Alzheimer-kórban szenvedő feleségével. Arra gondoltam, hogy biztosan attól fél, hogy a felesége ideges lesz, ha elkésik. De a férfi a következőt válaszolta: 
– A feleségem már nem tudja, ki vagyok. Öt éve nem ismer fel. –

Annyira meglepődtem, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam. Megkérdeztem, hogy miért tartja ilyen fontosnak, hogy minden nap a feleségével reggelizzen, ha a nő már fel sem ismeri. 

– Lehet, hogy ő már nem ismer fel engem. Én viszont pontosan tudom, hogy ő kicsoda. – válaszolta belső bizonyossággal a férfi.
Elgondolkodtam, és felismertem az igazi szeretet természetét: elfogadni azt, ami épp most van, ami volt, ami lesz…és azt, ami már soha nem lesz. 

Van olyan ember, aki a párját választja a körülményektől függetlenül. Létezik. Amikor párt választunk, nem tudjuk, hogy milyen hullámvasútra jelentkezünk, milyen személyre szabott nehézségekkel fog dobálni az élet – most már kettőnket, együtt -, ha a szeretet igazi azonban akkor sem lennénk máshol, ha az itt és most embertpróbáló és kilátástalan.

Van, aki nem hagyja el a fedélzetet, ha süllyed a hajó, hanem inkább kihozza belőle a legjobbat, mert belül tudja, hogy a másik a ráncok alatt, az emlékezetkiesés alatt, a magatehetetlenség alatt kicsoda. Ő nem a körülményei, vagy az élet ráaggatott állapota, hanem emberi testet öltött lélek. A test pedig változik, megszűnik, a lélek viszont örök.

Ahogy a valódi lelki kapcsolat is az: örök.

Forrás: She doesn’t know me, but i still know who she is